Nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok a fejezetre! Igyekszem ezen változtatni, de rengeteg dolgom volt/lesz.
Megpróbálok beállni a heti egy fejezetre, mert azt úgy tudnám is csinálni. Legalábbis most úgy gondolom, aztán meg majd kiderül, hogy mi lesz.
Azért remélem, hogy valaki fogja még olvasni?!
A fejezetről. Ahogyan korábban írtam, töröltem az egészet és újra kezdtem.
Most sem vagyok vele teljesen megelégedve, de már nem lesz jobb...
a következővel viszont szerintem kárpótolni foglak benneteket, amit
már ma el is fogok kezdeni írni.
A szavazás lezárult, amivel nagyban segítettetek nekem. A következő fejezethez mindenképp.
Köszönöm a szavazatokat!
A fejléc versenyen így is második lettem, amit nagyon szépen köszönök nektek! Most egy jó időre befejezem a versenyzői pályát, túl sok volt ez így hirtelen.
A díjakat is nagyon szépen köszönöm. Bár azt nem tudom még, hogy mit fogok velük még csinálni, de valószínűleg ki fogom őket rakni, csak a tovább küldés nem lesz meg...
Jó olvasást!
Hanna
7. fejezet
Hanna
szemszöge
-
Bocs, de ezt muszáj volt felvennem – jön vissza
Conor és teljesen meglepve néz rám, amiért nevetni kezdek. Ha tudná, hogy mit
néztem róla… ezért még jövök eggyel Lanának.
-
Ezt hol tanultad? Még én se tudom megcsinálni,
hiába próbáltam – kérdezem, felé fordítva a képernyőt. Ahogy meglátja, hogy mit
nézek, lefagy a meglepődöttség az arcáról. Most sem bírom ki nevetés nélkül,
amire csak szúrósan néz rám.
-
Add ide! – indul meg felém, amire hátrálni
kezdek. A hátam mögé teszem a tábla gépem, majd nemlegesen rázom meg a fejem. –
Hanna! – szól ismét rám, de nem törődök vele. Viszont nagy bajban vagyok, mivel
már a falnak lapulok. Kihasználva ezt, pár centire áll meg tőlem. – Kérem –
végig a szemeimbe néz, de én meg se mozdulok. Perceknek tűnik, ahogyan
csendesen figyeljük egymást, amit végül azzal szakít meg, hogy közeledni kezd
felém.
-
Conor, ezt…
-
Sziasztok! – vágódik ki az ajtó, amire azonnal
ellép előlem. Megkönnyebbülök ugyan, de amikor Lanára pillantok, már tudom,
hogy addig nem fog békén hagyni, amíg nem mesélek el neki mindent. – Gyere,
csajszi! Megyünk vásárolni.
-
Ha nem zavarna, épp velem foglalkozik – morog a
közös ismerősünk, amire barátném csak megforgatja a szemeit. Őt fogja a
legkevésbé ez érdekelni!
-
A te tánctudásodnak már tök mindegy ez az egy
óra, szóval Hanna irány öltözni, mert a végén még bezárnak az üzletek – muszáj
kuncognom a visszaszólásán, amivel teljesen leforrázza a kék szeműt. Mosolyogva
megyek az asztalhoz, hogy összeszedjem a dolgaim.
-
Húsz perc és indulhatunk – hagyom őket magukra,
és indulok az öltözők felé.
Örülök annak,
hogy végül nem történt meg az a csók. Nem lett volna helyes… vicces, hogy pont
én gondolom ezt, mikor egy fél éven keresztül egyik pasi ágyából a másikba
mentem. Igaz, ennek is megvoltak az okai, sajnos.
Azt viszont nem tagadhatom, hogy egy részem akarta azt a csókot. Alig ismerem,
de meg fogott benne valami… nem tudnám megmondani, hogy mi, de így van. Emiatt
sem toltam el magamtól már akkor, mikor centikre volt tőlem.
Az egy éjszakás kalandjaim egyikénél sem éreztem ezt és talán emiatt is örülök
annak, hogy félbe szakította az egészet Lana. Hiszen hiába telt el két év, én
még mindig Őt szeretem…
***
-
Ezt próbáld fel – add be egy újabb ruhát Lana.
Még az előzőt sem vettem fel… megpillantva a fekete, csipkés ruhát, nem is
foglalkozom a többivel. – Közben mesélhetsz is!
-
Miről kellene mesélnem? – kérdezem sóhajtva,
pedig nagyon jól tudom, hogy miről akar hallani.
-
Arról a majdnem csókról – belebújva a ruhába,
megigazítom magamon. Elhúzva a függönyt, a szemközti fülke székén ül, miközben
végig mér. – Ezt megvesszük, szóval?
-
Nem tudom, hogy mit kellene mondanom… majdnem
megcsókolt, ennyi – nézem meg magam a tükörben. Ha ezt megveszem, megint egy
tucat pasi fog rám nyomulni. Lehet, jobb lenne, ha én most kihagynám ezt a
bulit?!
-
Ismerlek Hanna! Ez nem csak ennyi… főleg, hogy
Jamie is kezd eszedbe jutni – a név hallatán megrándul az arcom. Sose tudnám
elfelejteni Őt!
-
Ez túl bonyolult – mondom, majd visszasétálva a
fülkébe, elhúzom a függönyt. Ez már sosem lesz egyszerű…
-
Jamie ez
nem ilyen egyszerű. Túl bonyolult – sóhajtok fel, miközben besétálok a
nappaliba és körbe nézek. Szép és tetszik is, de akkor sem lett volna erre
szükség.
-
Drágám ez
nagyon is egyszerű. Már ideje volt, hogy elköltözzek otthonról, de nem tagadom,
hogy azért akartam annyira, mert így többet lehetünk kettesben a saját
otthonunkban – lehet, hogy szerinte így van, de egészen addig nem lesz az
otthonunk, amíg én ide nem költözöm, hogy tényleg olyan legyen, mint egy
otthon, ahol együtt élünk. Csak elmosolyodik, majd magához húzva megcsókol. –
Szeretném, ha ide költöznél, de apádat ismerve ez lehetetlen. De ez nem is baj,
mert én is ugyanezt csinálnám, ha az egy szem lányomról lenne szó.
-
De…
-
Nincs
semmi de Hanna! Akartam egy helyet, ahol kettesben lehetünk, és az öcsém nem
zavarhat meg minket, mint ahogyan szokta – néz mélyen a szemeimbe, miközben
tenyerei már arcomon vannak. Ebben igaza van, mivel legtöbbször mindig akkor
tör ránk az az ördögfióka, amikor kettesben akarunk lenni, de biztos lett volna
más megoldás is, minthogy bérel egy lakást. Egy ekkora lakást! – Ne bonyolítsd
túl édesem. Különben meg látom rajtad, hogy tetszik a lakás, aminek nagyon
örülök, mert sok időt fogsz itt tölteni.
-
Igen? –
nézek rá kérdőn, miközben elindul, engem magam előtt tolva. Fogalmam sincs,
hogy hová megyünk, mivel csak a meglepetését akarta megmutatni, ami után
megyünk hozzánk vacsorázni.
-
Igen –
súgja a számba, majd újra megcsókol. Karjaim automatikusan fonódnak nyaka köré,
amire az ölébe kap. Elmosolyodom hevességén, miközben ledől az ágyra. Itt még
nem is jártam, de azt hiszem, hogy valamikor máskor fogok majd körbe nézni… –
Mit szólnál hozzá, ha felavatnánk az j ágyunk?! – mormolja a fülembe, miután
maga alá teper. Azonnal végig fut rajtam a borzongás, amit az apró puszikkal
csak tovább nyújt.
-
El fogunk
késni – pillantok a barna szemekbe, amikből már tudom, hogy el is fogunk késni.
-
Majd
kitalálunk valamit – suttogja a számba, amire megremegek. Túl nagy hatással van
rám, amit mindig ki is használ. – Szeretlek.
Hiányzik!
-
Csak te bonyolítod túl Hanna – mintha csak őt
hallanám… a tükörbe pillantva, szomorúan veszem tudomásul, hogy a kezem már
megint a tetoválásomon van, amit az emlékére csináltattam. Ha ezt látná, biztos
örülne neki. Főleg, hogy egy hasonló volt neki is.
Bár ha így
látna, biztos szomorúan mondaná, hogy megváltoztam. Két éve nem vagyok az, aki
voltam… Nem tudok rajta túllépni, és talán sohasem fog sikerülni…
